1. fejezet

Isabell éppen Crawford-ék estélyeinek egyikén volt. A grófné igen széles körben örvendett népszerűségnek estélyei miatt, melyek nem csak fényűzőek voltak, de akár egy hétig is eltartottak. A vendégeket éjjel-nappal nagy létszámú személyzet szolgálta ki. Az uraknak illetve hölgyeknek fenn volt tartva egy-egy helyiség, ahol esténként vagy napközben kártyázhattak, valamint minden nap volt valamiféle program, például lovaglás, vadászat hölgyeknek és uraknak vagy piknik, ezen kívül minden este zsonglőrök és mutatványosok szórakoztatták a társaságot. Azonban minden jónak vége szakad egyszer... Ennek az estélysorozatnak is elérkezett utolsó napja... Páran sajnálatukra csak ma érkeztek, így csupán a záró estélyen tudtak részt venni. Néhányan pedig, szándékosan csak erre érkeztek, ugyanis ez volt mindközül a leglenyűgözőbb. Utolsó este csokoládé illetve pezsgő szökőkutakat kapcsoltak be, pontban éjfélkor pedig tűzijáték szórakoztatta a résztvevőket. Hatalmas házak álltak a grófné rendelkezésére, ebben a vidéki kastélyban például 60 nemes volt elszállásolva és néhányuk komornája, fodrásza is. Isabell a nagy sürgés-forgás elől menekülve visszavonult szobájába és belemerült egyik kedvenc könyvébe. Mire észbe kapott, odalent már felhangzott a zene. Gyorsan rendbe szedte frizuráját és felöltötte külön erre az alkalomra készítetett halvány kékes-zöld ruháját. A folyosón már senkivel sem találkozott, mindenki a hatalmas bálteremben gyülekezett. Libériás inasok álltak az ajtóban, hogy bejelenthessék az érkezőket. Egyikük udvarias mosollyal arcán érdeklődött a neve iránt, hogy bejelenthesse a fényűző társaságnak. Az inas egyet koppantott botjával és sztentori hangon ismételte

- Lady Isabell Kingdom.

Minden szempár a lány felé fordult, aki kíváncsi és kérdő tekintetek özönével találta szemközt magát, ezért zavarában enyhén elpirult. Gyorsan körbenézett, hogy megtalálja-e minap szerzett barátnőjét. Hamar meg is találta, azonban sajnálatára a táncparketten. Csalódottságát némileg leplezve az egyik asztalkához sétált, amin pezsgőkkel teli poharak várták a vendégeket. Az egyik poharat felemelve a közelben lévő nyitott teraszajtóhoz sétált. Lassan kortyolgatva fogyasztotta italát és közben körbe nézett a teremben. Igazából nem nagyon ismert senkit a társaságból, mivel ez volt az első bálja, első báli szezonja. Szerencséjére hamar összebarátkozott egy hozzá hasonló korú fiatal lánnyal, aki szívesen egyengette kissé esetlen lépéseit. Miközben barátnőjét figyelte, egy fura érzésnek engedelmeskedve lassan a szomszédos teraszajtó felé fordult. Tekintete találkozott az ott álló magányos férfiúéval. A férfi Őt figyelte, rezzenéstelen tekintettel. A lány megbabonázva tekintett végig rajta. Még jól szabott fekete öltönye sem tudta elrejteni a kidolgozott férfi testet. Sőt, még inkább kiemelte izmai domborulatait. Keménnyé vasalt inge vakítóan fehér volt, nyakravalója pedig nem az oly népszerű hihetetlenül bonyolult csomózással volt megkötve, mégis egyszerre nyújtott elegáns, de merész hatást. Elképesztő erő és elegancia áramlott belőle. Arca kissé szögletes, álla és orra vonala határozott. Haja ébenfekete, ajkai teltek, szemei smaragd színűek. Azok a szemek.. egy másik világba repítették a lányt... oda, ahol csak Ők ketten vannak... Már nem hallotta a zenét, vagy a tömeg duruzsolását.... Minden megszűnt körülötte, egyedül a férfi maradt ott... Késztetést érzett. Késztetést, hogy oda menjen hozzá. Éppen elindult, amikor valaki elkapta a karját. Mint akit fejbe vágtak, úgy zökkent vissza a valóságba. Karjára nézett, majd annak fogva tartójára.

 - Isabell, hát végre itt vagy!

 - Rachel....

 - Mégis mi történt veled? - nézett rá aggódva barátnője.

Isabell pislogott párat, majd rámosolygott barátnőjére.

 - Jaj, bocsáss meg nekem. Egy kissé elkalandoztam.

 - Csak nem Lord Anthony Hampton terelte el a figyelmed?

 - Hogy ki? - kérdezte értetlenkedve.

 - Az a férfi ott - mutatott a szomszédos erkélyajtó felé, azonban a férfinak már hűlt helye volt - Vagyis aki az előbb ott állt... Ne is tagad, láttam, hogy felkeltette az érdeklődésedet!

 - Ugyan már... Csak... hogy is mondjam... eléggé figyelemfelkeltő jelenség...

 - Ez enyhe kifejezés....

 - Ezt mégis hogy érted? - kérdezte csodálkozva Isabell.

 - Tudod Ő eléggé magának való... Rengeteg pletyka kering róla... sokan úgy gondolják, hogy nem érez semmit.... Vannak, akik azt mondják, hogy nincs is szíve!

 - Ekkora badarságot - mondta dühösen Isabell, aki maga se értette reakcióját.

 - Igazad van. De akkor is furcsa alak. Minden estélyen csak egyetlen személlyel hajlandó táncolni, mégpedig az édesanyjával. Társalogni pedig se férfival, se nővel sose látta még senki sem. Ugyan minden estélyre meghívják, mert Ő is a felső tízezer tagja, de csak nagyon ritkán fogadja el a meghívásokat, ha pedig el is jön, egész idő alatt az erkélyajtónál áll és a falat támasztja...

 - Valóban? Ez felettébb mód szokatlan... Mégis mi oka van rá?

 - Nem tudni... Azt hallottam, hogy már a bemutatkozásakor is ilyen volt... Ráadásnak mindeddig senki irányába se mutatott érdeklődést!

 - Hogy érted azt, hogy mindeddig?

 - Ugyan már, Isabell. Még a táncparkettről is láttam, hogy mi folyik köztetek. Szinte szikrázott a levegő. Ráadásnak ha nem állítalak meg, valószínűleg most éppen vele táncolnál vagy....

 - Akkor ezúttal engem fog megállítani? - szólalt meg a lányok mögött egy mély, határozott hang.

A lányok mint az ijedt kismadarak, úgy röppentek szét. Megfordultak és hitetlenkedve nézték a feléjük magasodó férfit. Némán állt, válaszra várva... Minden szempár rájuk szegeződött, a bálteremben néma csend lett. Se zene szó, se egy pisszenés nem hallatszott. Feszültséggel telt némaság uralkodott. Mindenki azt várta, mi fog történni. Rachel ocsúdott fel elsőként és válaszképpen az imént nekiszegezett kérdésre megrázta a fejét. A férfi egy őszintének tűnő mosolyt küldött felé, majd Isabell felé fordult. Mélyen a lány szemébe nézett, majd elegáns könnyedséggel meghajolt és felé nyújtotta a kezét. A lány pár pillanatig még tétovázott, majd lassan, félénken a férfi kezébe helyezte apró kesztyűs kezét. A férfi hatalmas keze összezárult övén és szinte elnyelte azt. A táncparkettre irányította, a tömeg pedig kitért útjukból. Egyedül Ők voltak a táncparketten, a többiek mind kíváncsian figyelték az események váratlan fordulatát. A férfi maga felé fordította és szorosan magához húzta. Mint egy varázsütésre a zene elindult. Anthony lenyúlt a lány álla alá, és felemelte eddig lehajtott fejét. Tekintetük újra találkozott, a lágy pedig kis híján szédülni kezdett ettől a közelségtől. Észre se vette, hogy táncolnak. A férfi könnyű szerrel irányította Őt, akár egy marionett-bábut. Olyan érzése volt, mintha a föld fölött lebegett volna... akár egy felhő... A férfi fogva tartotta... nem csak a tánccal, tekintetével is... Ismét megszűnt a körülöttük lévő világ... Csak a zene volt és Ők ketten... de a zene egyre halkulni kezdett, és a lány egyszer csak lágy szellőt érzett. Nagy nehezen elszakította tekintetét a férfiétól, s csak ekkor vette észre, hogy már nem a bálteremben vannak, hanem a kertben. A férfi már nem vele szemben állt, hanem mellette sétált... Az egyik kis ösvényen haladtak éppen. Mintha egy álomból ébredne éppen, egy apró borzongás futott végig rajta... A férfi ezt észrevéve könnyedén megszabadult felöltőjétől, majd a lány vállára terítette. A férfitest illatát és melegét sugárzó felöltő érintésétől a lány valamelyest megnyugodott és némi bátorságot is merített.

 - Mondja uram, most mégis hova tarunk?

 - Tudtommal a kert hátsó traktusában van egy kis pavilonszerű épület - a lány egyetértően bólintott - Gondoltam ott nyugodtan beszélgethetünk, távol a kíváncsi tekintetektől.

Tehát csak ezért tesszük meg ezt az utat, hogy ne érezzem magam feszélyezve? - gondolta magában a lány

 - Ön nagyon figyelmes, uram - mondta és egy elragadó mosolyt küldött a férfi felé.

A férfi nem válaszolt, azonban amikor a lány rá nézett, egy mosolyt vélt felfedezni arcán. A kietlen ösvényen, melyet csak néhány lámpás, és a telihold fénye világított be, nem járt már senki. Egyedül Ők ketten sétálgattak a kertben. Pár perc múlva el is érték a kivilágított kis pavilont. Az egész meseszerűen hatott... Halovány fények voltak rá felszerelve, így biztosítva a hangulatot az idelátogatók számára. Amint leültek a kis kifaragott padra, a lányon úrrá lett a félelem. Csak most gondolt bele, mit is művel éppen. Ő, aki csupán egy pár nappal ezelőtt bemutatott hajadon leány, éppen egy olyan férfival ücsörög kettesben a sötét kertben, akivel csak pár perce találkozott. Ráadásnak csak a nevét tudja, azonban azt sem tőle, hanem barátnőjétől.

 - Kérem ne meneküljön el a jó hírét féltve - súgta szomorúan férfi maga elé meredve.

A lány bűntudatott érzett a férfi hangjából kicsengő magány és szomorúság miatt.

 - Nem állt szándékomban, uram - mondta bátorírónak szánt hangnemben.

 - Ezt örömmel hallom - mosolygott rá erőtlenül.

 - Mondja csak milord, miért kért fel engem táncolni?

 - Nocsak, talán ismer engem? - nézett rá őszinte csodálkozással.

 - Igazából nem... csupán barátnőm tett említést az Ön nevéről... ez minden.

 - Barátnője, akitől nem rég szakítottam el? - a lány némán bólintott - Értem. Akkor ezek szerint már ismeri a nevem körül keringő pletykákat is....

 - Legyen nyugodt, semmiféle hitelt nem adok efféle szóbeszédeknek. Én úgy gondolom ostobaság elítélni másokat, míg személyesen nem ismerjük őket - mondta a lány komolysággal és eltökéltséggel hangjában.

 - Akkor tehát most azért van itt, hogy személyesen is megismerjen?

 - Nem, uram. Azért vagyok itt, mert Ön idehozott.

A férfi ekkor nevetésben tört ki. Még sose találkozott ilyen őszinte lelkületű lánnyal. Ez a szituáció és a beszélgetés pedig felettébb mulattatta. De amint észrevette a lány sértődött zavarát, jókedve azonnal alább hagyott.

 - Elnézést kérek. Csupán meglepett a válasza, ennyi történt - szabadkozott.

 - Meglepettségét pedig nevetéssel mutatja ki? Ön valóban elég furcsa személyiség... - állapította meg durcásan, mire a férfi újra nevetésben tört ki.

Miközben a férfi nevető arcát figyelte, eszébe jutottak a körülötte keringő pletykák. Hogyan is juthat bárki eszébe olyan badarság, hogy ez a jóízűen nevető férfi érzelemmentes és szívtelen. Ebből is látszik, hogy a társaságban keringő pletykáknak vajmi kevés valóságalapjuk van....

 - Mondja uram, miért kért fel engem táncolni? - kérdezte nagy sokára a lány.

 - Hogy miért? - kérdezett vissza, majd maga is elgondolkodott ezen - Magam se tudom pontosan. Úgy vélem azért, mert felettébb kíváncsivá tett...

 - És mire kíváncsi? - kérdezte szomorúan a lány.

A férfi meglepődött a szomorú hangszínen és a lányra nézett. Isabell fejét lehajtotta, szemét eltakarta haja, arcát pedig homály fedte a gyér világítás miatt. Nem tudta, miért is lett úrrá a lányon a szomorúság, vagy hogyan is deríthetné jobb kedvre. Végül úgy döntött az egyetlen, amit a lányért tehet, hogy őszinte lesz hozzá.

 - Önre. Amire kíváncsi vagyok, az Ön. Azért kértem fel Önt táncolni és kísértem ide, mert az reméltem, így alkalmunk nyílik beszélgetni és megismerni egymást... - mondta a férfi leplezetlen zavarában.

A lány meghökkent a férfi őszinteségén és zavarán. Apró pír jelent meg a férfi arcán, kezével zavartan tarkóját dörzsölte, tekintetét elfordította. A lányt mulattatta a helyzet ebbe az irányba haladó alakulása. Próbálta visszatartani előtörő kacaját, ezért finoman ajkai elé emelte kezét, azonban ezzel se sikerült lepleznie, milyen jól is mulat. Gyöngyöző kacagása meglepte a férfit és egyúttal elbűvölte. Ez az élettel teli vidám kacaj, mintha lerombolta volna a férfi szíve köré az évek alatt felépített falat. Életében először őszintén mosolygott...

 - Ha elfogad tőlem egy tanácsot, uram. Többet kéne mosolyognia - mondta a lány megbabonázva.

 - Sajnálattal közlöm, hölgyem, hogy ezt a reakciót egyedül ön képes kiváltani belőlem - mosolygott rá a lányra.

Isabell-t magával ragadta a férfi szemében csillogó öröm és a felé mutatott őszintesége. A férfi delejes hatása alá került. Úgy érezte a férfi már nem csak az eszét vette le, de a szívét is birtokolja.

 - Mondja hölgyem, vannak tervei jövő szombatra?

 - Mindezidáig nem kapta meghívást az említett napra... - gondolkodott el a lány.

 - Akkor kérem ezek után se fogadjon el.

 - Ugyan miért? - nézett rá meghökkenve.

 - Egy kisebb bált tartunk azon a napon. Ezúton pedig szeretném megkér, tiszteljen meg bennünket jelenlétével.

 - Én? Uram, de hiszen ez képtelenség...

 - Mégis miért volna az?

 - Természetesen a társadalmi eltérés miatt! - vágta rá dacosan a lány - Egy olyan alacsony rangú hölgy, mint én, nem jelenhet meg az Ön estélyén!

 - Meg ne sértődjön hölgyem, de ennél nagyon badarságot még nem halottam...Szombaton önért küldetek valakit, olyan 10 óra tájt, ha megfelel. Viszont látásra - hajolt meg a lány előtt, majd elnyelte a sötétség.

Isabell még percek múltán is az a pontot bámulta, ahol a férfi eltűnt. Nem érezte az idő múlását, mintha az megállt volna... Apró léptek zaja és barátnője hangja zökkentette vissza a valóságba. Pár pillanat múlva Rachel aggódó arca jelent meg a lány előtt. Odasietett barátnőjéhez.

 - Rachel, mégis mit keresel idekint?

 - Hogy mit? Hát téged! Azt hittem, hogy eltűntél!

 - Mégis miért gondoltad ezt?

 - Amióta kijöttetek a lorddal, azóta nem láttalak... és ennek már legalább három órája!

 - Az nem lehet! - mondta csodálkozva a lány.

Nem értette mégis hogyan telhetett el ennyi idő a tudta nélkül... Az égre nézett... Barátnőjének igaz volt, a Hold már lassan lenyugvóba volt, és pár óra múlva hajnalodik. Mind a ketten visszamentek a bálterembe, elbúcsúztak vendéglátójuktól, majd egy inassal felpakoltatták csomagjaikat hintójukra és indultak vissza, Londonba.